– Nem tűnsz túl boldognak. Nem vettem észre, hogy…

– Mi, ficakok úgy látszik, mindig többet akarunk, mint amennyit nekünk rendelt a sors.

– Ez nem csak a ficakokkal van így.

– Nem?

– Nem. Amikor szeretsz valamit… vagy szerelmes vagy valakibe…

– Vagy szerelmes vagy valakibe, igen.

– Igen. Szerelmes. Ez az a szó. – Minden szótagot hangosabban ejtett, mint az előzőt. – Miért is ne használnám?

– Halkabban is mondhatod ám – javasolta Malingó.

– Miért? Boldoggá tesz. Őrülten boldoggá. Tudom, nem kellene így éreznem, de… nem is tudom… hipnotizál azokkal a szemekkel. Kék, barna. Kék, barna.

– Tényleg őrültnek tűnsz. Légy óvatos – figyelmeztette Malingó. – Mindenki hallja, amit mondasz.

– Engem nem zavar – mondta Gazza. – Nincs mit titkolnom. – Felemelte a hangját, hogy biztosan mindenki hallja a gliffen. – Szeretem azt a lányt, aki összehozott itt mindannyiunkat. Szeretem Haplatán Cukit. Egyikünk sem lenne életben, ha ő nem segít – emlékeztetett mindenkit, és a hangját titokzatos árnyalatokban verte vissza a kilencfalú termek íves mennyezete. – De még nem vagyunk biztonságban. A Viharjáró, a hajó, ami ott vár ránk, még a gliffünknél is nagyobb, és férclények hadseregét hordozza. Mindannyiunkra jut egy. Minden szívbe egy kés. Ezt forralta ellenünk Mánia Mutter. Csakhogy szabadok vagyunk, és azok is maradunk. A gond az, hogy van náluk hétezer felhasználatlan kés.

Mindenfelől egyetértő mormogás hallatszott, fentről és lentről, balról és jobbról.

– Van valaki, aki nem ért egyet velem? – kiáltotta Gazza.

Egy pár másodpercig hagyta, hadd tetőzzön a csend, hadd szóljon az, aki másképp vélekedik. De senki sem tett ellenvetést. Cuki volt az Óra hőse.

– Rendben – mondta végül, mosolyogva. – Akkor tehát egyetértünk. Vissza kell mennünk. Akkor…

– Állj!

Az asszony hangja valahonnan jobbról jött.

– Mielőtt még visszafordulunk, van valami, amit mindenkinek meg kell tudnia. A hajó, amelyben értünk jött a császárnő, egy halálhajó. Viharjárónak hívják. Láttam a tervek másolatát. Egy szempillantás alatt kilőhet minket.

Gyanakvó suttogás hallatszott:

– Hogy láthatta egy ilyen hajó tervrajzát?

– Kinek az oldalán áll valójában?

– Nem lennék itt, ha nem a jó oldalon állnék – jelentette ki a nő. – Azt akarom, hogy Mánia Muttert állítsák bíróság elé gyilkosságért. A fivéremet, Motrasz Kaltut halálra kínozta a varrónőivel.

– Miért?

– Nincs erre időnk… – kezdte volna Malingó, de a kérdést már feltették, és a nő már válaszolt:

– Motrasz Juna vagyok. A fivérem és a felesége, Kajszibokor Geneva…

– Feleség? – mormolta magában Malingó.

Sok órát töltött Geneva társaságában, amióta Cuki köré gyűlt a csapat, de Geneva férjről egyszer sem tett említést. Ez már eleve furcsa lett volna, de még különösebbé tette, ha a szóban forgó férj az Abarat egyik leghíresebb forradalmára. Malingó meg akart bizonyosodni arról, hogy ez a nő az, akinek mondja magát.

– Akkor hát, Juna… – szólította meg.

– Igen?

-…te jól ismered Genevát?

– Nagyon jól.

– Elég jól ahhoz, hogy megmondd nekem, melyik könyvet ismeri szó szerint, az elejétől a végéig?

Az, hogy Malingó ilyen nehéz kérdést tett fel Junának, izgatott sustorgást váltott ki a tömegből. A hajó színes termeinek kavargó színei egymásba folytak, olyan árnyalatokat hoztak létre, amelyek csak az éteri vagy a képzeleten túli dimenziókban léteztek.

– Természetesen – felelte Motrasz Juna habozás nélkül.

– A Pótizsák Testamentumát. Minden szavát tudja.

– Helyes a válasz? – kérdezte Gazza.

– Bizony – mondta neki Malingó. – Ismeri Genevát. Hallgassunk rá.

– Sokat nem tudok – mondta Juna. – Biztosan csak annyit mondhatok, hogy ha valamelyik oldaláról közelítjük meg a hajót, kilő minket.

– Akkor mit javasolsz? – kérdezte Gazza. – Hagyjuk Cukit a szigeten? Nézzétek csak! Nézzétek!

Teljesen véletlenül egy különösen alkalmas pillanatban irányította a figyelmet Pörkökre, mert két és fél másodperccel rá a Galigali-hegy teteje, egy olyannyira közismert alakzat, hogy hosszú évek óta közmegelégedéssel használták a,¿500” jelzésű ötszáz páterzemesen, felrobbant. Folyékony kőoszlop tört az ég felé, és elfeketítette az eget, amelyen éppen csak kezdtek újra feltűnni a csillagok. Az olajos, fekete füst megint kitakarta őket. Ömlött le a lejtőn a pokoli zsarátnok, mintha óriások lapátolnák, és olyan messzire vetette őket a robbanás ereje, hogy még a partra is jutott belőle. A vízből gőzfelhők csaptak fel.

– Szerintem csak egyféleképpen csinálhatjuk – mondta Juna.

– Na és hogyan? – kérdezte Gazza.

– Ha egyenesen a Viharjárónak tartunk.

– Úgy érted, repüljünk vele szembe?

– Hát az a biztos öngyilkosság – vélte valaki.

– Éppen ellenkezőleg. Szerintem ez az egyetlen esélyünk, mert Mutter erre számít a legkevésbé. Azt hiszi, hogy félünk tőle.

– Félünk is – nyögte be Kopó János.

– Nem – mondta Gazza. – Nem félünk. Ha mégis beismernénk a félelmet, már vesztettünk is.

– Akkor mi akadályozza majd meg, hogy nekik menjünk?

– Semmi. Nekik is megyünk! Hátratoljuk, egyenesen a vulkán torkába.

– Elég erős a gliff ahhoz, hogy túlélje az ütközést?

– Nem tudom – felelte Juna. – Csak annyira vagyunk erősek, amennyire nagy az élni akarásunk.

– Rendben – mondta elgyötörtén Gazza. – Nevezzük akkor ezt az,A” tervnek. Kinek van egy „B” terve?

A kérdését nagyon hosszú csend követte, amit végül Malingó tört meg.

– Úgy látom, nincs „B” terv – mondta.

– Hát akkor ez egyszerű – szögezte le Gazza. – Egyenesen nekirepülünk a Viharjárónak, és lesz, ami lesz.

– Mit lépnek? Mit lépnek? – A császárnő a gliffet bámulva járkált fel-alá az ablak előtt.

– Nem maradhatnak odakint örökre.

– Talán nincsenek is ott – vetette fel az unokája.

– Ez meg miféle badarság? A saját szememmel látom őket.

– Ki tudhatja, valójában mi is van ott? Lehet, hogy magunk is tükrök vagyunk. Talán a saját, eltorzult tükörképünket látjuk.

– Ilyen nevetséges ötletet még sosem hallottam. Az Abarat mindennemű mágiáját ismerem. Más világokba is eljutottam, hogy megismerjem az erejüket.

– Ezt még mindig titokban tartod, nagyanya? Mert nem igazán titok, tudod? Már nem az. Évekkel ezelőtt követtelek a Zael Mazírba vezető Csillagos Kapuhoz.

– Nem – mondta a császárnő ridegen. – Az nem lehet.

– Ugyan, ne izgulj. A Kapunál nem jutottam tovább. Hogyan is juthattam volna? Annyi lehetőség van ott, ajtók az ajtókban. Na és minden ajtó egészen máshová vezet. Természetesen fogalmam sem volt, hogy te melyiket választottad, és persze halálosan rettegtem attól, rosszat választok. Ki tudja, hová jutottam volna? Féltem, hogy sosem találok vissza. Ott is hagytam, visszatértem a munkámhoz, és soha…

– Csitt! – szólt rá élesen.

– Mi az?

– Látogatóink érkeztek.

Kremátor már régen megtanulta gyűlölni ezt a monoton hangot – jobban mondva irtózott tőle. Ez a hang rosszabb volt a haragnál is. A haragnak van kezdete és vége. Még ha hetekig tartott is, előbb-utóbb csak vége szakadt. De ennek a hangvételnek a közönye a nagyanyja természetes lelkiállapotából fakadt. A lénye volt ez, a sírból szólt, ahová született, ahogy előszeretettel mondogatta: a mocsokkal, kukacokkal és bánattal teli lyukba, ahogyan az minden élő dolog sorsa.

Kremátort is erre a kemény, rideg törvényre nevelte. És valahányszor meglátta a nagyanyja arcán ezt az arckifejezést, és meghallotta ezt a fémes keménységet a hangjában, olyan tisztán tértek vissza gyermekkora brutális leckéi, mintha csak tegnap szúrta volna át ajkait a tű.

– Nos? – kérdezte a Vén Anya.

– Nos micsoda?

– Mész vagy sem?

Kristóf mélyebbre merült az emlékeiben, mint gondolta. Úgy tűnt, kiesett a beszélgetésből egy időre. Még gyermekként megtanulta, hogy hazudni nem bölcs dolog.

– Eltűnődtem. Emlékek. Semmi fontos. Most már nagyon figyelek.

– Helyes. Ugyanis van egy problémánk, és neked kell megoldanod. Nekem itt kell maradnom, arra az esetre, ha lépnének.

– Mi a gond?

– Nem érzed?

– Nem.

– Akkor nézd!

A padlóra mutatott, és olyan varázst bocsájtott rá, amelyet Kristóf különösen gyűlölt. Gyanította, hogy ez a neforik egyik specialitása – egyszerre cáfolta meg a térgeometriát és a fizikát. Érezte, hogy megmozdul alatta a talaj, pedig egy lépést sem tett. Amikor a csupasz márványra nézett, már nem szilárd kövön állt. De minden elmozdult. Az, ahol most Kremátor volt, sebesen leereszkedett, és a túloldal is, ahol a nagyanyja meredek lejtőn állt, és a hajó mélyébe bámult. A csatafedélzet és a raktér közti padlókat és falakat lényegében eltörölte a neforik mágiája.

Odalent káosz tombolt. Vadul visító disznók rohangáltak. A disznók között két férclény volt. Az egyikük súlyosan megsebesült, az arcából kiállt egy machete. Még spriccelt a sebből a sár, és egyre gyűlt a másik férclény mellkasán, aki a földön hevert.

A császárnő tett egy lépést lefelé a verem meredek falán.

– Te! – mondta.

Nem Saveosz és nem Lumak felelt neki. A harmadik lény volt, az, aki Saveosz mellkasán ült. Ő nézett fel és szólalt meg. Az arca még nem volt készen, láthatatlan ujjak gyúrtak két szemgödröt a vonásaiból és egy vágást a szájnak. Kezdetlegessége ellenére tudott szavakat formálni.

– Te meg mit akarsz? – kérdezte nyersen recsegő hangon.

– Először is tiszteletet! Tudod te, kivel beszélsz?

– Miből gondolod, hogy érdekel? – kérdezett vissza a sár.

– Kremátor! – mondta a Banya. – Menj le, és hozd fel ide nekem azt a bőrtelen kis mocskot. Kremátor?

Csak ekkor nézett fel oda, ahol utoljára látta az unokáját. Már nem volt ott.

– Kremátor?

– Kremátor!

– KREMÁTOR!